Vlaszaty János könyvében nagy empátiával, ugyanakkor frenetikus humorral és finom iróniával mesél a lovaglásról. Beszél saját kötődéséről: „a lovat nem azért szeretjük, mert okos, hanem azért, mert van és nem lehet nem szeretni." Bemutatja, milyen könnyen odasodródhat az ember, ugyanakkor mennyi kitartás és alázat kell ahhoz, hogy ott is maradjon a ló közelében. Kiméletlen őszinteséggel ir a nehézségekről, a buktatókról. Miközben eloszlatja az Olvasló utolsó illúzióit is, észrevétlenül bevonzza és kíváncsivá teszi, hogyan halad a tanulásban egy kezdő lovas. A szerző ismerteti a mérföldköveket: a lóra szállást, a helyes ülés elsajátitását, a jármódokat, a szárfogást, a lovas segitségeket. Hangsúlyozza, hogy rengeteg munka és gyakorlás kell ahhoz, hogy a kezdő lovas előbb „felsőbb osztályba" léphessen, majd amíg csak lovagol, mindig fejlődni tudjon. Ehhez praktikus tanácsokkal látja el az Olvasót, annak erdekében, hogy örökké élvezhesse ló és lovas együttműködésenek eredményét, a harmóniát, amihez „az egyik az erejét, gyorsaságát adja, a másik az eszét".